2010. október 11., hétfő

Hogyan vitázzunk? 01 Felkészülés

Életünk során gyakran vitázunk. A vita lehet szórakoztató, elgondolkoztató, tanulhatunk belőle, általa megismerhetjük vitapartnerünket, és gyakran problémamegoldás részét is képezi. Gyanítom azonban, hogy minden olvasóm belefutott már olyan vitába, mely egyik fenti eredménnyel sem boldogította a résztvevőket. Az ilyen viták legtöbbször csak konfliktust, szomorúságot, haragot és hasonló kellemetlen érzelmeket, helyzeteket szülnek. Az ezzel a bejegyzéssel indított sorozat célja, hogy átadjak pár alapvető gondolkozási és vitakezelési stratégiát, melyekkel nagyobb sikerrel kerülhetők el a parttalan, elmérgesedő, eredménytelen viták.


A Felkészülés

Ha előre tudjuk, hogy vitázni fogunk, jól tesszük, ha felkészülünk időben. Ebben a bejegyzésben sorra veszem felkészülés legfontosabb állomásait.


Legyek tisztában a saját véleményemmel.

Gyakori vitahiba, hogy tulajdonképpen azt se tudjuk, mit akarunk bebizonyítani, mi mellett foglalunk állást. Csupán gondolatfoszlányaink, érzelmeink vannak a témával, egy állítással, egy eseménnyel vagy egy szituációval kapcsolatban. Ebben a helyzetben a felkészületlen fél többnyire arra kényszerül, hogy a vitapartnere állításait tagadja, azokba belekössön, vagy pár jól hangzó állítást ismételgessen, esetleg elterelje a témát. Agresszív magatartással az ellenfél térfelére szorítja a vitát, így elkerülheti, hogy kiderüljön, nincs is jól megfogható véleménye. Ha a másik fél mégis átlát a szitán, a felkészületlen fél védelme könnyen összeomolhat. Ez az összeomlás vezethet érzelemvezérelt veszekedéshez, megszégyenüléses behódoláshoz vagy meneküléshez. Egyik se jó megoldás.

A felkészülés természetesen gondolkodást igényel. Meg kell fogalmaznunk magunkban álláspontunkat egy teljes és értelmes mondattal vagy szöveggel. Ezt a mondatot vagy szöveget hívom tételnek a továbbaiakban.


Gyűjtsünk érveket.

A vita során állításainkat, tételünket érvekkel illik alátámasztani. Az érvek alapján tudja a vitapartner hatásosan és gyorsan értékelni áláspontunkat. Hogy eredményesek legyünk a vitában, érdemes jól kiválasztani érveinket már a vita előtt. Gyűjtsük össze az összes érvünket, majd válogassuk ki közülük a legegyszerűbbeket és a legütősebbeket. Érdemes ezekkel kezdeni az érvelést, mert bemelegítésnek is jó, meg sok fáradságtól megóvhat minket, mert esetleg már a vita elején meggyőzhetjük a vitapartnert.

Fontos, hogy az érveink ne a saját megnyugtatásunkat szolgálják, és ne önámítások legyenek. Figyeljünk arra, hogy ne essünk érvelési hibákba. Érveink őszinték, egyszerűek és világosak legyenek. Egy későbbi bejegyzésben részletesebben is foglalkozok majd az érvelési hibákkal. Arra is ügyeljünk, hogy tételünket ne egy másik önkényes, vitatható tételre vagy bizonytalan jelentésű szavakra vezzesük vissza. Ne maszatoljunk! Érveink kigondolásakor próbáljunk olyan alapokra támaszkodni, melyeket nagy valószínűséggel a vitapartner is elfogad majd vita nélkül.

Találjuk meg elméletünk gyenge pontjait, buktatóit.

Nem jó stratégia, ha a tételünknek csak az erősségeire koncentrálunk. Akármennyire is erősek az érveink, sok vitapartner nem fog igazat adni nekünk, ha talál olyan gyenge pontot, vagy tud olyan kérdést feltenni, amelyre nem tudunk érdemben reagálni. Képzeljük magunkat vitapartnerünk helyébe, és keressünk fogást a a saját tételünkön. Próbáljunk maguknak ellentmondani, majd védjük meg magunkat. Előfordulhat, hogy a felkészülésnek ennek a szakaszában rájövünk, hogy tulajdonképpen nincs is igazunk. Ezzel a felismeréssel elkerülhetünk egy fölösleges vitát, fejleszthetjük gondolkodásunkat, és még tanulhatunk is magunktól. Vitatkozzunk tehát sokat maguknban! :)


Készüljünk fel a másik fél tételére.

Ha már a vita előtt is ismerjük valamennyire a vitapartner álláspontját, hiba lenne nem átgondolni azt. Gondoljuk át, mit állít a másik fél. Képzeljük magunkat az ő helyébe, és érveljünk a másik elmélet mellett. Utána érveljünk ellene. Minél inkább tisztában vagy a vitapartner álláspontjával, annál könnyebb fogást találnod rajta.

2010. szeptember 18., szombat

Az én filozófiám 02 - Definíciókról és a szavak értelméről

Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk egy témakörben beszélgetni, meg kell állapodnunk a szavak jelentésében. A megállapodás úgy néz ki, hogy addig-addig keressük szavak nyelvi vagy nem nyelvi meghatározását, míg azt nem gondoljuk, hogy a másik is arra gondol, amire mi.

Én azonban kicsit továbbmegyek, és a későbbiekre gondolva nem definíciókat , azaz meghatározásokat fogok felsorolni, hanem azt vizsgálom, hogy hogyan szoktunk definiálni, és amúgy általában hogyan kapnak a szavak értelmet.


Mondjam vagy mutassam?

Az egyik definiálómódszer az, amikor más szavakkal magyarázom el egy kifejezés értelmét. Ebben a szótárak és enciklopédiák különösen jók. :) Mi a gyengéje ennek a módszernek? Nem lehet mindent megmagyarázni szavakkal, anélkül, hogy önhivatkozást hoznánk létre. Példa: válassz ki egy tetszőleges szót, majd keresd ki egy értelmező szótárban. Ez után keresd ki az összes szót, mely a keresett szó magyarázatánál szerepel. Ez után keresd ki az összes szót az így talált magyarázatoknál. És így tovább. Előbb utóbb el fogsz jutni egy olyan meghatározáshoz, mely olyan szót használ, melyet már kikerestél. Ez azt jelenti, hogy nem építheted fel egy nyelv szókészletét pusztán szavakkal felépített meghatározásokkal anélkül, hogy kiválasztanál pár szót, melyet adottnak tekintesz, és nem definiálod őket. Érdekes feladat lenne meghatározni, hogy legkevesebb hány szót kellene alapszónak tekinteni, hogy felépíthessük a magyar nyelvet.


Me Tarzan!

Eljutottunk tehát oda, hogy be kell vetnünk más definiálómódszereket. Egy másik lehetőség a rámutatással történő definíció. Két lehetőség van. Az egyik, hogy rámutatással dolgok nevét határozzuk meg. Ez viszonylag egyszerű. Ott csúszhat el a dolog, ha félreértem, mire mutat a magyarázó. A másik, amikor rámutatással tulajdonságokat határozok meg. Rámutatok egy tárgyra, és azt mondom, labda; ezzel kifejezve, hogy szerintem a tárgy bír azzal a tulajdonsággal, hogy ő labda. Mi a baj ezzel a módszerrel? Képzeljük el, hogy egy kisgyerek életében még csak macskát látott, mint élőlényt emberen kívül. A szülei persze rámutatással megtanították a gyereknek, hogy "Cica". Aztán egy nap a gyerek meglát egy macskaméretű kutyát. Mit fog rá mondani? Jó eséllyel azt, hogy "Cica". Attól függ, hogy amikor megtanulta a "Cica" szót, milyen érzékszervekkel begyűjtött információkhoz társította a "Cica" szót. Simán elképzelhető, hogy a gyerek számára minden "Cica", ami szőrös és négy lába van. De lehet, hogy a bajusz teszi a "Cicát". Vagy a farok.

A szülők szólnak a gyereknek, hogy nem "Cica", "Kutya"! Ha elég kutyát lát a gyerek, lassan megtanulja elválasztani egymástól a kutyát és a macskát az alapján, hogy felépíti magában a kutya és a macska archetípusát, majd az alapján dönti el később állatoktól, hogy kutya vagy macska. De ez továbbra sem garancia arra, hogy később helyesen megállapítsa a menyétről, hogy az se nem cica, se nem kutya.

A rámutatásos szótanulás egész életünkben zajlik. Folymatosan teszteljük egymást definícióit kommunikáció közben. Egy idő után persze a legtöbb szót illetően annyira összehangolódunk, hogy sosincs konfliktus abból, hogy nem ugyanazt értjük a szó alatt.


Hipotézis: emócióink verbális manifesztációja reprezentálja neurális struktúráinkat

A probléma azoknál a szavaknál van, melyeket nem lehet ujjal mutatással meghatározni, vagy ahol nehéz eldönteni, hogy a tárgynak tulajdonított tulajdonság milyen megfigyelhető tulajdonságok összességét jelenti. Ide tartozhatnak például az érzelmek és az elvont fogalmak (lélek, isten, szabdság, igazság, valóság, stb).

Vegyük például az érzelmeket! Hogy tanulod meg, mit jelent az a szó, hogy "boldog"? Hát valahogy így:
  • Látsz egy csomó embert, aki azt mondja magáról, vagy más azt mondja róla, hogy ő boldog.
  • Megfigyeled, hogy milyen tüneteket produkál a boldog illető.
  • Megfigyeled, milyen események vezettek az illető boldogságához.
  • Megfigyeled, milyen cselekedetek következnek abból, hogy ő boldog.
  • És végül: tanulmányozod magad az előbb felsorolt szempontok alapján, és amikor azt látod, hogy hasonló tüneteket produkálsz hasonló események után, és hasonlóan viselkedsz, akkor gyanítod, hogy boldog vagy.

Sok érzelemnek vannak kísérő- vagy alérzései. Ezek talán állatiasabbak, fizikálisabban. Például szúró érzés torokban, mellkasban, félelem, zavartság, stb. Ezek is segíthetnek az érzelmek azonosításában.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy a gyerekek tulajdonképpen mikor és hogyan kezdik el következetesen és pontosan használni az olyan szavakat, mint boldogság, honvágy, gyász, megszállottság, stb. Ugye? Egy csomó bonyolult érzés fogalmának ismeretét nem is várnánk egy 4-5 éves gyerektől. De nem feltétlenül azért, mert ő nem ismeri azokat az érzelmeket, hanem azért, mert még nem tanulta meg a megfelelő kifejezéseket hozzá.

Szocializációnk egyik fontos eleme, hogy megtanuljuk azonosítani saját érzéseinket és egymáséit. A baj ezzel két részből áll. Az egyik rész a korábbiakból következik. Definícióink sose lesznek tökéletesek, ezért féreértések elő fognak fordulni. A másik az, hogy nem vagyunk egyformák. Bár valóban hasonlóak vagyunk, idegrendszeri szinten vagyunk annyira különbözőek, hogy néha szinte lehetetlen feladat megérteni egy másik ember érzéseit.


Most akkor mi van?

Jó kérdés. Nagyon könnyű nihilizmusba fulladni, ha nagyon elmélyülünk a nyelv és szavak bizonytalan voltában. Egyáltalán minek töröm magam az írással, ha úgy gondolom, hogy sose érthetjük meg egymást? Mi értelme bármilyen kommunikációnak?

Nos, reményeim szerint erre is választ adok majd fiozófiai utunk során.

Ennek a bejegyzésnek a végére érve fogalmazódott meg bennem a következő gondolat:
Taoista az, aki, miután rájött, hogy semminek nincs értelme, bármiben megtalálja azt.

Egy kis kiegészítő olvasmány nyelvfilozófiához, és a hozzám közeli wittgensteini álláspontról:

2009. november 18., szerda

Az én filozófiám 01 - Bevezetés

Mindenkinek van valamilyen filozófiája. Én az enyémről szeretnék itt írni. Szépen, pár bejegyzésen keresztül eljutunk majd oda, ahol most tartok, s remélhetőleg az is kiderül, hogy hogy jövök én a taohoz, és fordítva. Azt még pontosan nem tudom, hogy fogom felépíteni a gondolatmenetemet, így azt se, hogy pontosan hova fogok kilyukadni. Ha van kedvetek, csatlakozzatok hozzám erre a felfedezőútra!

42
Egy filozófiai eszmerendszer kérdésekből és válaszokból áll. Lehetnek benne megválaszolatlan kérdések, és "megkérdezetlen válaszok". Nemcsak az számít, hogy milyen kérdésre milyen választ kapunk vagy nem kapunk, hanem az is, hogy egyáltalán milyen kérdéseket teszünk fel, és milyeneket nem.
A legegyszerűbb filozófiák, nevezzük őket első szintű filozófiáknak, többnyire olyan kérdéseket tesznek fel, hogy
  • Mi az élet értelme?
  • Mi jó és mi rossz?
  • Mi van az élet után?
  • Van-e szabadakarat?
  • Megismerhető-e a világ?
  • Hol "lakik" isten?
Ezekre a kérdésekre sokszor vallások adnak választ, így a vallásokat is felfoghatjuk speciális filozófiai elméletekként. Ha megválaszoljuk valahogy ezeket a kérdéseket, az már definiál egyfajta vallást.

Ő tud.
Ő tudja, hogy tud.
Ő tudja, hogy tudja, hogy tud.
...
Milyen akkor egy második szintű filozófia? Egy második szintű filozófia gyakran az első szintűekről tesz fel kérdéseket: tulajdonképpen az elsőszintű filozófiák metafilozófiája. Itt már inkább olyan kérdésekkel találkozhatunk, mint például:
  • Mit jelent az, hogy élet, lélek, isten, érzékelés, halál utáni élet?
  • Mit jelent bizonyítani, kérdezni, gondolkodni?
  • Mit jelent, ha megtapasztalunk valamit?
  • Mit jelent az, hogy "Mit jelent?"?
A második szintű filozófia az első szintűnek kicsit olyan, mint a Gödel által elindított vizsgálódások (pl.: ez és ez) a formális rendszereknek. Matematikában járatos olvasóim itt bizonyára beleköthetnek az analógiába, de nem baj. :)

Miről is van szó? Ha felépítünk egy filozófiai elméletet, azt általában szavakkal tesszük. A második szintű vizsgálódás során arra kényszerítjük az első szintű filozófiát, hogy határozza meg a felépítéséhez használt szavakat. Ez lehetetlen. Szavakkal nem lehet minden szót meghatározni anélkül, hogy a saját farkába harapó kígyó problémájába ne ütköznénk.

Ezt a problémát kiküszöbölhetjük, ha a szavak szintjéről kimozdulunk a fizikai világ szintjére. De itt is van buktató, mert mindjárt jön egy egy szinttel magasabban lévő filozófus és megkérdezi, hogy mi a valóság, mi az érzékelés.

Ha ezt kidumáljuk valahogy, akkor jön a következő szint: rákérdezhetünk gondolatainkra, érzéseinkre. És mikor már úgy véljük, mindent megmagyaráztunk, rájövünk, hogy egész idő alatt egy nyelv szavait használtuk, és az egész kezdődik előlről.

De az is ide tartozik, mikor a lelkes gyermek minden válaszra azzal a kérdéssel felel, hogy "Miért?". Vérmérséklettől függően a kérdésekkel bombázott ember vagy elhajtja a gyermeket, vagy lezárja a sort olyanokkal, mint például: "Mert isten így teremtette a világot!", vagy olyannal, hogy "Mert a nyúl szőrös, mégse borotválkozik!"-

A második szintű filozófia bevezetése magában hordozza egy végtelen létra veszélyét. Ugyanúgy, ahogy rákérdezhetünk az első szintű filozófia elemeire, rákérdezhetünk a második szintűéire is, sít.


Mászni vagy nem mászni -- ez itt a kérdés
Sokan sokfélék vagyunk. Néhányan váltogatják, melyik filozófiai létrán állnak, egyesek fel-le is mozognak, míg mások makacsul ragaszkodnak a jól bevált létrájuk jól bevált fokához. De egy dolgot erősen sejtek: a legtöbb ember áll valamilyen létrán.

A most indított gondolatmenetem egyik célja, hogy bemutassa, hogyan lett elegem a létramászásból, és miért jobb nekem a talajon. :)

2009. május 14., csütörtök

Bevezető

Miért éppen Tao?

Egyáltalán, mi is az a Tao? Nos, ha akarnám, se nagyon tudnám megmondani. A Tao a taoisták szava arra, amit nem tudnak megnevezni. Csak érzik. Vagy még azt se. Sok-sok év alatt lecsupaszították elképzelésüket a világról egészen addig, hogy már csak azt tudják mondani: semmi se biztos, csak a Tao. Viszont, hogy mi a Tao, abban se lehetünk biztosak...

Tao, az út.

A Taot szokás útnak fordítani. Ezért az én Taom az én utam, melyet bejárok: az életem.

Tao, az erény.

A Tao jelenthet erényt is. Az én Taom, az én erényem, az én erkölcsöm: hova helyezem az életem a világban.

Az én Taom.

Az én Taom, ahogy én látom a Taot, magamat, az embereket, a világot: az én gondolataim, ötleteim, véleményem.

Az én Taom. Az én blogom.