Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk egy témakörben beszélgetni, meg kell állapodnunk a szavak jelentésében. A megállapodás úgy néz ki, hogy addig-addig keressük szavak nyelvi vagy nem nyelvi meghatározását, míg azt nem gondoljuk, hogy a másik is arra gondol, amire mi.
Én azonban kicsit továbbmegyek, és a későbbiekre gondolva nem definíciókat , azaz meghatározásokat fogok felsorolni, hanem azt vizsgálom, hogy hogyan szoktunk definiálni, és amúgy általában hogyan kapnak a szavak értelmet.
Mondjam vagy mutassam?
Az egyik definiálómódszer az, amikor más szavakkal magyarázom el egy kifejezés értelmét. Ebben a szótárak és enciklopédiák különösen jók. :) Mi a gyengéje ennek a módszernek? Nem lehet mindent megmagyarázni szavakkal, anélkül, hogy önhivatkozást hoznánk létre. Példa: válassz ki egy tetszőleges szót, majd keresd ki egy értelmező szótárban. Ez után keresd ki az összes szót, mely a keresett szó magyarázatánál szerepel. Ez után keresd ki az összes szót az így talált magyarázatoknál. És így tovább. Előbb utóbb el fogsz jutni egy olyan meghatározáshoz, mely olyan szót használ, melyet már kikerestél. Ez azt jelenti, hogy nem építheted fel egy nyelv szókészletét pusztán szavakkal felépített meghatározásokkal anélkül, hogy kiválasztanál pár szót, melyet adottnak tekintesz, és nem definiálod őket. Érdekes feladat lenne meghatározni, hogy legkevesebb hány szót kellene alapszónak tekinteni, hogy felépíthessük a magyar nyelvet.
Me Tarzan!
Eljutottunk tehát oda, hogy be kell vetnünk más definiálómódszereket. Egy másik lehetőség a rámutatással történő definíció. Két lehetőség van. Az egyik, hogy rámutatással dolgok nevét határozzuk meg. Ez viszonylag egyszerű. Ott csúszhat el a dolog, ha félreértem, mire mutat a magyarázó. A másik, amikor rámutatással tulajdonságokat határozok meg. Rámutatok egy tárgyra, és azt mondom, labda; ezzel kifejezve, hogy szerintem a tárgy bír azzal a tulajdonsággal, hogy ő labda. Mi a baj ezzel a módszerrel? Képzeljük el, hogy egy kisgyerek életében még csak macskát látott, mint élőlényt emberen kívül. A szülei persze rámutatással megtanították a gyereknek, hogy "Cica". Aztán egy nap a gyerek meglát egy macskaméretű kutyát. Mit fog rá mondani? Jó eséllyel azt, hogy "Cica". Attól függ, hogy amikor megtanulta a "Cica" szót, milyen érzékszervekkel begyűjtött információkhoz társította a "Cica" szót. Simán elképzelhető, hogy a gyerek számára minden "Cica", ami szőrös és négy lába van. De lehet, hogy a bajusz teszi a "Cicát". Vagy a farok.
A szülők szólnak a gyereknek, hogy nem "Cica", "Kutya"! Ha elég kutyát lát a gyerek, lassan megtanulja elválasztani egymástól a kutyát és a macskát az alapján, hogy felépíti magában a kutya és a macska archetípusát, majd az alapján dönti el később állatoktól, hogy kutya vagy macska. De ez továbbra sem garancia arra, hogy később helyesen megállapítsa a menyétről, hogy az se nem cica, se nem kutya.
A rámutatásos szótanulás egész életünkben zajlik. Folymatosan teszteljük egymást definícióit kommunikáció közben. Egy idő után persze a legtöbb szót illetően annyira összehangolódunk, hogy sosincs konfliktus abból, hogy nem ugyanazt értjük a szó alatt.
Hipotézis: emócióink verbális manifesztációja reprezentálja neurális struktúráinkat
A probléma azoknál a szavaknál van, melyeket nem lehet ujjal mutatással meghatározni, vagy ahol nehéz eldönteni, hogy a tárgynak tulajdonított tulajdonság milyen megfigyelhető tulajdonságok összességét jelenti. Ide tartozhatnak például az érzelmek és az elvont fogalmak (lélek, isten, szabdság, igazság, valóság, stb).
Vegyük például az érzelmeket! Hogy tanulod meg, mit jelent az a szó, hogy "boldog"? Hát valahogy így:
- Látsz egy csomó embert, aki azt mondja magáról, vagy más azt mondja róla, hogy ő boldog.
- Megfigyeled, hogy milyen tüneteket produkál a boldog illető.
- Megfigyeled, milyen események vezettek az illető boldogságához.
- Megfigyeled, milyen cselekedetek következnek abból, hogy ő boldog.
- És végül: tanulmányozod magad az előbb felsorolt szempontok alapján, és amikor azt látod, hogy hasonló tüneteket produkálsz hasonló események után, és hasonlóan viselkedsz, akkor gyanítod, hogy boldog vagy.
Sok érzelemnek vannak kísérő- vagy alérzései. Ezek talán állatiasabbak, fizikálisabban. Például szúró érzés torokban, mellkasban, félelem, zavartság, stb. Ezek is segíthetnek az érzelmek azonosításában.
Érdekes lenne megfigyelni, hogy a gyerekek tulajdonképpen mikor és hogyan kezdik el következetesen és pontosan használni az olyan szavakat, mint boldogság, honvágy, gyász, megszállottság, stb. Ugye? Egy csomó bonyolult érzés fogalmának ismeretét nem is várnánk egy 4-5 éves gyerektől. De nem feltétlenül azért, mert ő nem ismeri azokat az érzelmeket, hanem azért, mert még nem tanulta meg a megfelelő kifejezéseket hozzá.
Szocializációnk egyik fontos eleme, hogy megtanuljuk azonosítani saját érzéseinket és egymáséit. A baj ezzel két részből áll. Az egyik rész a korábbiakból következik. Definícióink sose lesznek tökéletesek, ezért féreértések elő fognak fordulni. A másik az, hogy nem vagyunk egyformák. Bár valóban hasonlóak vagyunk, idegrendszeri szinten vagyunk annyira különbözőek, hogy néha szinte lehetetlen feladat megérteni egy másik ember érzéseit.
Most akkor mi van?
Jó kérdés. Nagyon könnyű nihilizmusba fulladni, ha nagyon elmélyülünk a nyelv és szavak bizonytalan voltában. Egyáltalán minek töröm magam az írással, ha úgy gondolom, hogy sose érthetjük meg egymást? Mi értelme bármilyen kommunikációnak?
Nos, reményeim szerint erre is választ adok majd fiozófiai utunk során.
Ennek a bejegyzésnek a végére érve fogalmazódott meg bennem a következő gondolat:
Taoista az, aki, miután rájött, hogy semminek nincs értelme, bármiben megtalálja azt.
Egy kis kiegészítő olvasmány nyelvfilozófiához, és a hozzám közeli wittgensteini álláspontról: